Nagy szeptemberi morális forradalom

(Megjelent a kolozsvári Szabadság tegnapi számában )

A demonstrációs szezon – úgy tűnik – az utolsókat rúgja, itt az ideje az elszámolásnak. Mi is történt szeptember 17. és október 6. között? Ahogy régen az információk hiánya, úgy most a híradások bősége és persze célzatossága akadályozza a tisztánlátást. Ha egymás mellé tesszük a különböző beszámolókat, azt tapasztaljuk ugyanis, hogy az egyik jelentéktelennek mutatja és zavargásnak minősíti a budapesti utcai eseményeket, illetve szilárdnak a kormány helyzetét, miközben a másik forradalmat hirdet, és Gyurcsány Ferencről már gyakorlatilag bukott politikusként beszél.

Az elmúlt hetekben az elemzők és maguk a résztvevők számos párhuzamot vontak a mostani események, illetve térben és időben máshová kötődő társadalmi megmozdulások között. A két legfontosabb ezek közül az 1956-os forradalommal, valamint a Párizs külvárosaiban tavaly történt zavargásokkal való kapcsolat kérdése. A különbségek azonban jelentősebbek annál, mint amennyi a hasonlóság.

Az ötven évvel ezelőtti magyar forradalom lényege a diktatúra elleni lázadás volt. Nem egy törvényesen hatalomra jutott kormányzatot akartak megbuktatni, hanem az önkényuralmat felszámolni. Amiért 56-ban az utcára mentek az emberek, az éppen az volt, ami a mostani demonstrálók számára elfogadhatatlan: a parlamentáris demokrácia szabályainak megfelelő politikai rendszer. Amikor a Kossuth téri színpadon alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásáról beszélnek, illetve a királyság visszaállítását követelik, éppen ezeket a jogállami kereteket feszegetik vagy veszik semmibe.

A tüntetők demokrácia-felfogását jól jellemzi a sajtószabadsághoz való viszonyuk is. A Kossuth téren gyakorlatilag egyetlen televíziós csatorna, a Hír Tv munkatársait fogadták szívesen. A többieket legalábbis gyűlölettel, de az utóbbi napokban már kisebb fizikai atrocitások is előfordultak. A „forradalmárok” ugyanis – a magyar történelemben tulajdonképpen egyedülálló módon – nem felszámolni akarják a vélelmezett cenzúrát, hanem saját irányításuk alá vonnák azt, így monopolizálva a demonstrációról szóló közbeszédet. Ebben a gondolkodásmódban természetesen minden olyan tudósítás, amely nem tesz hitet nyíltan a demonstrálók mellett, ellenségesnek tekintendő. A médiának szerintük semmi más feladata nem volna, mint hogy pontról-pontra közvetítse az általuk elmondottakat, legyen szó akár a legátlátszóbb hazugságokról, mint amilyen például a résztvevők számának állandó és sokszoros túlbecslése.

Ha már a számoknál tartunk, 1956-hoz képest az is jelentős különbség, hogy a mostani demonstrációk legjobb pillanataikban is legföljebb 80 ezer embert vonzottak az utcákra. Ennél többet még a Fidesz sem tudott összetoborozni a múlt pénteki vekkeres tüntetésre. Az önkormányzati választás eredményei szintén azt támasztják alá, hogy a társadalom túlnyomó többsége a jelenlegi alkotmányos keretek között akar élni, és nem támogatja azok megváltoztatását. Kritika bőven és joggal éri tehát a fennálló politikai rendszert, de szó sincs olyan egységes, mély és általános társadalmi fellépésről vele szemben, mint amilyet a tüntetők feltételeznek.

Közelebbről megvizsgálva az elmúlt hetek magyarországi eseményeit, úgy tűnik, a párizsi zavargásokkal való párhuzam sem állja meg a helyét. A legélesebb különbség a résztvevők társadalmi státusával kapcsolatos: a Kossuth téri demonstrálók ugyanis nem tartoznak tömegesen semmilyen etnikai, vallási vagy kulturális kisebbséghez, szemben a francia főváros környékén élő első vagy többedik generációs, de mindenképpen idegen gyökerekkel rendelkező fiatalokkal. Ez az eltérés azonban a tüntetőknek a politikai közösség viszonyrendszerében elfoglalt helyét is befolyásolja. Miközben az itthoniak részesei a véleménykifejtésre és befolyásgyakorlásra egyaránt alkalmas társadalmi nyilvánosságnak (amit az is jelez, hogy törvényesen bejegyzett szervezetek is bőven képviseltetik magukat közöttük), addig a bevándorló státusú, rossz szociális helyzetű, izolálódott és csak spontán szerveződő muszlim csoportok kívül vannak ezen.

A párizsi demonstrációknak az ideológiája és a célja is egészen más jellegű volt, mint a budapestieké. A franciaországi zavargások (a konkrét kiváltó októl, a rendőrök elől menekülő két fiatalember véletlen halálától függetlenül) alapvetően gazdasági indíttatásúak voltak, és a szociális emancipációt célozták. Itthon ezek a szempontok legföljebb marginálisan jelentek meg, a dominánsak viszont a politikai erőviszonyok és intézményrendszer megváltoztatására irányultak. Ebből következik az is, hogy a párizsi események motivációja inkább tekinthető az egyén helyzetében gyökerezőnek, szemben a magyarországiak kifejezetten össztársadalmi jellegével.

A történtek politikai dimenziójának különbségei sajátos szerepet biztosítottak az államhatalomnak is. Franciaországban a kormányzatra az egyik tárgyalópartner szerepét osztották: legitimitása nem kérdőjeleződött meg, a megoldást a lázadók is tőle várták, feladata a konfliktus aktív kezelése volt. Nálunk viszont éppen az aktuális hatalom megbuktatását tűzték ki célul, kizárva ezzel az együttműködés minimális lehetőségét is. A budapesti akcióknak ilyen módon előbb-utóbb eredmény nélkül kell majd befejeződniük, hiszen nincs kivel és nincs miről tárgyalniuk a tiltakozóknak.

Mi történt valójában Magyarországon, és minek minősíthetők végső soron ezek az események? Az első kérdésre lehet, hogy sohasem kapunk biztos választ. Az elemzők által fölvázolt forgatókönyvek szerint, különböző megfontolásokból mindkét politikai oldalnak érdekében állhatott a botrány. Ha a szocialistákat nézzük, Gyurcsány Ferenc balatonőszödi beszédének nyilvánosságra kerülése és az azt követő erőszakos események egyrészt elvonták a figyelmet az éppen ezekben a hetekben életbe lépő megszorító csomagról, másrészt erősíthették a jobboldallal szembeni félelmet a szavazópolgárok ingadozó csoportjaiban, ami az önkormányzati választás előtt szintén nem jött rosszul a kormányoldalnak. Másik oldalról viszont az is elgondolkodtató, hogy Orbán Viktor már júliusi, Tusnádfürdőn elmondott beszédét a politikai hazugság témájának szentelte, és a Fidesz kommunikációja attól kezdve csak ezt sulykolta minden pillanatban. Az őszödi beszéd talán éppen ezért váltott ki ilyen erős reakciókat, mert a közvélemény megdolgozása tulajdonképpen már közel két hónapja tartott. A Fidesznek pedig – ezen logikát követve – szintén nem jött volna rosszul egy jókora botrány az őszi választások előtt. Bármi legyen az igazság, aki a szálakat mozgatta, hatalmas kockázatot vállalt, és ezzel nemcsak saját politikai tőkéjét, hanem az ország jövőjét is veszélybe sodorta.

Ha a személyi vonatkozásoktól eltekintve, a történtekben megnyilvánuló társadalmi sajátosságokat és mechanizmusokat próbáljuk föltárni, a magyarországi tüntetéshullám elindulása mögött közismert, de marginális helyzetű, jobboldali politikai szervezetek akcióját kell látnunk. Az események eszkalálódásához az anarchista és szélsőjobb csoportoknak a demonstrációra való rátelepedése, illetve az intenzív médiajelenlét öngerjesztő, a társadalmi támogatottságot virtuálisan sokszorozó hatása vezetett. A helyzet csillapodása ugyanakkor a Fideszhez köthető, hiszen az általa meghirdetett párhuzamos demonstráció lényegében elvette a levegőt a Kossuth teret addig uraló erőktől. Ilyen módon a legnagyobb ellenzéki párt tulajdonképpen szívességet tett Gyurcsány Ferencnek és a kormánypárti frakcióknak azzal, hogy a bizonytalan időre meghirdetett parlament előtti tüntetésével bagatellizálta az eredeti tiltakozó akciót. A politikai válsághelyzet tehát gyakorlatilag október 6-án, az első fideszes gyűlés napján lezárult, ami pedig most folyik, nem lép túl a demokrácia hagyományos gyakorlatán.

Az elmúlt hetekben olyasminek lehettünk tanúi, ami nem illeszkedik bele sem a rendszerváltás óta eltelt 16 év, sem az Orbán-kormány bukása, de még csak a tavaszi választás óta tartó időszak politikai folyamataiba sem. Tévedés azt gondolni, hogy itt és most a feszültségek végzetes kumulációjának és robbanásának tanúi lettünk volna. Arra sem lehet számítani, hogy a jövőre vonatkozóan bármilyen hatása lenne a demonstráció-hullámnak, ennek ellenére érdemes leltárt készíteni a politikai erőtér legfontosabb szereplőinek helyzetéről.

Alapvetően le kell szögeznünk: bármi is történt, sem a politikai rendszer szilárdsága, sem a kormány és a kormánypártok legitimitása nem kérdőjeleződött meg. A szocialisták szempontjából nyilván ez a legfontosabb dolog, ennek ellenére nem szabad lebecsülni azt az erodáló hatást, amit az elmúlt hetek eseményei a párt belső egységére gyakoroltak. Mert igaz ugyan, hogy a Fidesz által indított frontális támadás nyomán összezártak a sorok, de az első repedés máris látszik az arcvonalon: az országos választmány hétvégi, zárt ülésén elhangzottak az egyik, Gyurcsánnyal nem kimondottan szimpatizáló résztvevő „jóvoltából” máris nyilvánosságot kaptak. Először Lampert Mónika beszédét adta le a Magyar Rádió, hétfőn pedig Szekeres Imre szavai váltak közkinccsé. Hasonlóan Gyurcsány Ferenc balatonőszödi beszédéhez, ezek sem tartalmaznak semmi olyan kijelentést, amely az ország dolgaiban minimálisan tájékozott embernek újat tudna mondani, ugyanakkor azt bizonyítják, hogy minden ígérettel és morál melletti hangzatos elköteleződéssel szemben az MSZP politikai taktikája továbbra sem változik: az elvesztett önkormányzati választás ellenére továbbra sem akar tényleges beleszólást engedni a parlamenti ellenzéknek az uniós fejlesztési források elosztásába, az MDF-fel pedig úgy számol, mint amely szükség esetén potenciális külső támogatója lehet a szocialista kormánynak. A reflexek tehát a régiek.

A Fidesz ugyanakkor megint eltaktikázta magát. Mert lehet, hogy Orbán Viktor soha sem hazudott, ahogyan a CNN-nek adott interjújában állította, de az biztos, hogy a valóság kibontásával neki is voltak/vannak gondjai. Legutóbb például már azt pedzegette, hogy bizony valamiféle költségvetési lefaragásra tényleg szükség volna. Ezt persze reformalapnak és véletlenül sem megszorításnak nevezte, dehát mi másból lehetne azt feltölteni pénzzel, mint adóemelésből? Az sem volt túl okos dolog, hogy Orbán Viktor 72 órás ultimátumot adott Gyurcsány Ferenc eltávolítására, hiszen tudni lehetett, hogy erre nem kerül sor, simán megkapja a bizalmat az országgyűlési többségtől. Mit kezdhet most a Fidesz elnöke az utcára hívott tömeggel? Láthatóan maga sem tudja. Gyakorlatilag megígérte nekik a kormányfő eltávolítását, amikor azt mondta, a demonstráció képes erre. Hát, tévedett. És egyáltalán nem biztos, hogy ezen túlteszik magukat még akár a legfanatikusabb Orbán-hívők is. A varázslat nem sikerült, a botcsinálta mágus sokadszorra is kudarcot vallott. A Fidesz nemcsak új szimpatizánsokat nem szerez ezzel az akcióval, hanem a meglévőkből is veszíteni fog, ahogyan egyre apad a tömeg, és egyre kiábrándítóbb lesz a napi, már most egyetlen órára korlátozott Kossuth téri demonstráció.

A köztársasági elnök soha nem tapasztalt aktivitással vetette magát az eseményekbe, de ő sem jött ki jól a történtekből. Sólyom László határozottabban nyilvánított véleményt az aktuális kérdésekről, mint bármelyik elődje, ennek ellenére nem tudta érdemben befolyásolni a folyamatokat. Komoly presztízsveszteség az ára annak, hogy politikáját a vagy-vagy helyett az is-is elvére alapozta. A kétféle elnöki szerepfelfogás ötvözésére törekedett, így nem csoda, hogy öszvér megoldás jött ki belőle. Nem maradt csöndben, nem maradt meg az elvi jellegű deklarációknál, viszont nem is merte fölvállalni politika és morál kapcsolatáról vallott elveinek gyakorlatba ültetését. Két szék között a pad alá esett, mert rosszul mérte föl a társadalom állapotát: legitimációs válságról beszélt, holott nem volt az; utalt az általa elfogadhatónak tartott megoldásra, de annak felelősségét nem vállalta, hanem a parlamenti többségre hárította. Az események túlléptek Sólyom Lászlón.

Az elmúlt hetek történései paradox módon arra voltak jók, hogy valami nagyobb rossznak az elejét vegyék. Emlékezzünk vissza: a megszorítások bejelentésekor mindenki forró őszt jósolt. Ehhez képest a szeptemberben elkezdődött tüntetéssorozat csekély árnak tűnik a kormányzat szempontjából. Márpedig a szelep kinyílt, a gőz távozott, a túlnyomás normális értékre csökkent. Nehéz lenne újra felkorbácsolni a társadalmi elégedetlenséget annyira, hogy az érdemben gyengíteni tudja a koalíció helyzetét.

Az előző rendszerben az 1917 őszén zajlott oroszországi eseményeket „nagy októberi szocialista forradalom”-nak nevezték. Ebből mindössze az októberi jelző bizonyult többé-kevésbé helytállónak. A politika hazugságoktól való megtisztítását célul kitűző „nagy szeptemberi morális forradalom” valószínűleg ugyanígy fog járni, ha egyáltalán bekerül a történelemkönyvekbe.

4 válasz: “Nagy szeptemberi morális forradalom”

  1. Jasper Garrabrant

    I was curious if you ever considered changing the layout of your blog? Its very well written; I love what youve got to say. But maybe you could a little more in the way of content so people could connect with it better. Youve got an awful lot of text for only having one or 2 images. Maybe you could space it out better?

  2. organic search engine optimization

    YaHYo stopping by to say what up, scottie also says hey and lets try to get together this week

  3. Anderson Saban

    Things you mentioned made . Nonetheless, think about this, what happens if you included a little more? What i’m saying is, I do not tend to tell you ways to write your website, however what if you actually added something that can easily get people’s focus? Simply as a video or maybe a snapshot or even two for getting your readers psyched regarding what you are talking about.

  4. kwwijksujj

    cuamllpod{, nltdvvtzjh