(Megjelent a kolozsvári Szabadság hétfői számában)

Kemény hónapok várnak az RMDSZ-re a tavasszal esedékes kongresszusig, az értelmes vitát azonban érdemes volna ezúttal nem megspórolni. Úgy tűnik, megérett a pillanat a szövetség valós reformjára: a változtatás szándéka már nemcsak a kiszorítottaké, hanem a vezetés egy részében is támogatókra talált. Talán ez az utolsó pillanat: az elemzések azt mutatják, hogy komoly veszélybe kerülhet a romániai magyarság – számarányának megfelelő – képviselete a bukaresti parlamentben, ha a jelenleg meghatározó tendenciák folytatódnak a jövőben is.

Az RMDSZ válságát az eddig napvilágot látott vélemények több szempontból közelítik meg. Közöttük három markáns irányt lehet megkülönböztetni. Az egyik a szavazóbázis megoszlását tartja a legnagyobb problémának az alternatív („polgári”) szerveződések megjelenésével, és a szövetségbe való reintegrálásuk lehetséges módozatait keresi. Mások a szervezeti problémákat állítják előtérbe, a döntéshozatal sebességének és hatékonyságának növelését szorgalmazzák, összekötve azt a professzionalizálódás követelményével. A harmadik megközelítés kommunikációs szempontú, és az RMDSZ közkapcsolati stratégiáját kritizálja: a szövetség sem a szavazóbázisa, sem a többségi társadalom felé nem küld megfelelő minőségű és mennyiségű politikai üzenetet.

Ha megpróbálunk az utolsóként említett probléma mögé látni, arra a következtetésre jutunk, hogy a hatékony párbeszéd azért lehetetlen, mert az RMDSZ-nek gyakorlatilag nincs valódi programja. Ebből három dolog következik: a szövetség egyrészt képtelen tematizálni a közbeszédet, azaz kezdeményező helyett követő magatartást tanúsít, megnyilatkozásai a mások által meghatározott napirendre való reagálásban merülnek ki. Másrészt emiatt hiányzik a számonkérhetőség, illetve a politikai felelősség gyakorlásának lehetősége (a választópolgárok, illetve a szövetség irányából tekintve ugyanarra a viszonylatra), ami egyébként a legfontosabb feltétele volna a bizalom tartós fennmaradásának. Harmadrészt arról sem szabad elfeledkezni, hogy a program hiánya kormányra kerülve az adott politikai erő által felügyelt területek elsúlytalanodásához, kaotizálódásához vezethet.

Hogy az RMDSZ-nek miért nincs gyakorlati programja, nem nehéz kitalálni. Az elmúlt 16 évben egyetlen célja volt: összegyűjteni a romániai magyarok voksait, akik általában etnikai alapon szavaztak, ehhez pedig elég volt a kisebbségi jogok előtérbe állítása. Az utóbbi időben ez a stratégia már magában rejtett több-kevesebb kockázatot, mert kérdéses volt, hogy az adott szavazatmennyiség meghaladja-e a küszöbként meghatározott öt százalékot, ennek ellenére nem volt valós akarat a bázis kiszélesítésére. Ezt a kényelmes álláspontot a román pártok magatartása szintén igazolta, hiszen ők is adottságként fogadták el a magyarok szavazási preferenciáját, és kisebb, helyi kísérletektől eltekintve meg sem próbálták elcsábítani az RMDSZ híveit. A helyzet azonban változóban van: a román politika egyre több figyelmet fordít a potenciális magyar szavazókra, az interetnikus viszonyok javulásával pedig a magyar választópolgárok is nyitottabbak a többségi pártok üzeneteire. Ha a szövetség hosszú távon akar részt venni Románia irányításában, olyan programra van szüksége, amely versenyképes az országos politika piacán is.

A legtöbb politikai és gazdasági probléma etnikai, illetve össztársadalmi szinten egyaránt megfogalmazható. Még olyan kényes kérdésekre is érvényes ez a megállapítás, mint a területi önigazgatás, hiszen az intézmények és a hatáskörök dekoncentrációja nemzetiségi hovatartozástól függetlenül érdeke valamennyi romániai régiónak. Az RMDSZ-nek ezért érdemes volna olyan programot megalkotnia, amely nem a magyarokra korlátozódó pozitív diszkriminációként, hanem általános megoldásként szorgalmazza az adott jogi konstrukciót. Ez a szemlélet kettős haszonnal járna: az etnikai színezet kiiktatásával egyrészt elfogadhatóbbá tenné a román közvélemény számára a magyar követeléseket, másrészt még plusz szavazatokat is szerezhetne a szövetség a demokratikus európai normák következetes képviseletével, amelyre amúgy nem nagyon van példa a többségi pártok között.

Hangsúlyváltásra van szükség a program tartalmi elemeinek meghatározásában is. Az eddigi, identitásmegőrzést középpontba állító szemlélet helyett a gazdasági és szociális problémák kezelését célul kitűző cselekvési tervre van szükség. Az anyaországba költöző magyar nemzetiségű román állampolgárok motivációját vizsgáló felmérések elsősorban az egzisztenciális problémákkal magyarázzák a migrációt. Erdélyben ma a munkahelyek hiánya és a fizetések alacsony összege, illetve a szociális ellátások és a közszolgáltatások gyenge színvonala jelenti a megmaradás legnagyobb akadályát. Ebben az összefüggésben a szimbolikus politizálásnak nem sok tere marad: egy kopjafa felállítása, egy település névtáblája vagy egy okirat kétnyelvűségének kérdése immár nem rendelkezik olyan mozgósító erővel, mint – mondjuk – egy évtizeddel ezelőtt. Az RMDSZ-nek ezek helyett sokkal inkább az infrastrukturális fejlesztésekre és a munkahelyteremtő beruházások támogatására kellene felhasználnia politikai befolyását.

Ha volna rá szándék, a szövetség jó eséllyel indulhatna el a regionális párttá válás útján. Abból a hátrányból, hogy az RMDSZ – magyarok híján – soha nem lehet komoly erő a Kárpátokon túl, érdemes volna előnyt kovácsolni: nála hitelesebben ugyanis senki nem mondhatja azt, hogy az erdélyi megyék érdekeiért küzd, hiszen bázisa és tevékenysége lényegében ide korlátozódik. A regionalitás hangsúlyozása több szempontból is hasznos volna. Egyrészt megfelelő ideológiai alapot adhat azoknak a speciális követeléseknek, amelyek például a Székelyföld státusával vagy az autonómia gazdasági alapjainak megteremtésével kapcsolatosak. Másrészt annak a lehetőségét is megteremti, hogy a magyar érdekképviselet hosszabb távon jelentős számú román szavazatot szerezhessen. Ennek pedig döntő jelentősége lehet az RMDSZ és rajta keresztül az egész romániai magyarság sorsának alakulásában.

A szövetség programjának célul kell kitűznie a romániai magyarság több dimenziójú integrációját is. Ez jelenti egyrészt a többségi társadalommal való partnerség kialakítását, másrészt az európai uniós csatlakozásból adódó együttműködési lehetőségek kihasználását. Ma ugyanis nemcsak az asszimiláció jelent veszélyt, hanem ezzel párhuzamosan az izoláció is, amely a gazdasági lehetőségek beszűküléséhez és ezen keresztül a magyar népesség további fogyásához vezet. Előbbi inkább a szórványban, utóbbi pedig elsősorban a Székelyföldön jelent kockázatot. Természetesen szó sincs arról, hogy az RMDSZ-nek föl kéne adnia eddigi identitásépítő politikáját, érdemes lenne azonban ezt kiegészíteni olyan programokkal, amelyek azon kívül, hogy használható román nyelvtudást adnak minden fiatalnak, képesek fölszámolni azokat a mentális és adminisztratív akadályokat is, amelyek megnehezítik a magyarok tisztségviselését a helyi és a központi igazgatás területén, illetve más állami szervezetek munkájában. A romániai társadalom éppen annyira összetett és különböző érdekek mentén szabdalt, ahogyan bármelyik más. Az RMDSZ-nek kifejezetten hasznos lenne, ha politikai céljaihoz mindenkor megkeresné azokat a román társadalmi csoportokat, amelyek az adott ügyben hasonló véleményen vannak vele. Jelenleg nincs sok ezekből, éppen ezért kellene jobban figyelni rájuk, és szorosabb együttműködést kialakítani velük. A magyarság integrációjának másik iránya az uniós dimenzió beépítése a politikába. Az RMDSZ a legnagyobb európai pártcsalád, a néppárt tagja, megfigyelői ott vannak az EU intézményeiben. 2007. január elsejétől ez a kapcsolat minőségileg is új szakaszba lép, az addigi informális befolyás immár formálissá válik. A szövetség tisztségviselőinek kötelessége, hogy az erdélyi magyarok érdekeit az európai „best practice” romániai meghonosításával és alkalmazásának következetes ellenőrzésével szolgálják, illetve kézzelfogható közelségbe hozzák nekik az unió nyújtotta gazdasági-pénzügyi lehetőségeket.

A program hiányával kapcsolatban intő példa lehet az RMDSZ számára a tavaszi választás magyarországi tapasztalata. Akkor a Fidesz úgy kérte az emberek voksát, hogy az utolsó pillanatig csak ígérgette a cselekvési terv bemutatását, ami aztán végleg elmaradt. Az eredmény megmutatta, hogy ez a taktika elhibázott: a rosszat ígérő vagy megalapozatlan program is jobb a semmilyennél. A Régi idők focija című filmben Minarik Ede azt mondta: kell egy csapat. A győzelemhez azonban a pályán és a politikában is több kell ennél. Nem árt tudni, hogy hova akarunk eljutni, és azt is, milyen úton. Kell(ene) egy program… az RMDSZ-nek is.

Elküldve: 2006. szeptember 26., 15:33-kor. A válaszokat követheti RSS 2.0-vel. Both comments and pings are currently closed.