A rendszerváltással újjászületett demokratikus magyar közéletnek eddig nem sok olyan hagyománya alakult ki, amely kormányokon átívelően fennmaradt volna. Feltétlenül ezek közé tartozik azonban az előző esztendő történéseit értékelő kormányfői megnyilatkozás, amely az Egyesült Államokban szokásos és az unió helyzetéről elmondott év eleji elnöki beszédek mintájára honosodott meg nálunk is. Az első ilyen eseményre Magyarországon 1999-ben került sor, amikor Orbán Viktor számolt be kormányzásának bő hat hónapos mérlegéről a Fidesz-közeli Magyar Polgári Együttműködés Egyesület felkérésére. Akkor még országértékelőnek nevezték a beszédet, később azonban ezt évértékelőre finomították, mert rájöttek: kimondottan ötvenes évekbeli hangulata van annak, ha a miniszterelnök mint valami szigorú, de jóságos atya nem a saját, hanem az állampolgárok teljesítményét veszi górcső alá rendszeresen.

A műfaj története azután a 2002-es kormányváltással vett fordulatot. Medgyessy Péter és nyomában Gyurcsány Ferenc megtartotta az év eleji összegző és programadó beszéd hagyományát, annak helyszínét azonban – az amerikai előképnek megfelelően – áthelyezte a parlamentbe. Ezzel egyrészt hivatalos keretet adott a korábban civil díszletek között megtartott eseménynek, másrészt a róla folytatott vitát is nagyobb jelentőséggel ruházta fel, afféle évről évre aktualizált kormányprogramként értelmezve a beszédek tartalmát.

Az évértékelőt minden alkalommal jelentős várakozások előzték meg, illetve komoly figyelem kísérte. Ki ne emlékezne például mind a mai napig Orbán Viktornak arra a kijelentésére, hogy mindenkinek lehessen három gyereke, három szobája és négy kereke, vagy Medgyessy Péter immár legendás nyelvbotlására a – számára – szinte kimondhatatlan útelágazás szó kapcsán. Volt tehát egy jól kitalált, megfelelően adaptált kvázi közjogi hagyományunk, amely azonban mára önmaga karikatúrájává vált. Nemcsak azért, mert Orbán Viktor a 2002-es választási vereség után is tovább folytatta ezeknek a beszédeknek a sorát egyrészt saját „virtuális miniszterelnöki” pozíciójának kialakítására, majd megerősítésére, másrészt az ellenfél hasonló megnyilatkozásának kommunikációs ellensúlyozására, illetve gyengítésére. Ennél sokkal nagyobb probléma, hogy végighallgatva a múlt hét évértékelő beszédeit, megállapíthatjuk: manapság az elmondottaknál lényegesen többet árul el Magyarország valós állapotáról az, amiről inkább hallgattak a szónokok. A nemrég még sikeres műfaj – kiüresedett.

Gyurcsány Ferenc idén előre lelőtte a poént: január végén terjedelmes írást tett közzé, amelyben összefoglalta az ország helyzetével, közelmúltjával és jövőjével kapcsolatos gondolatait. Évértékelő beszédében ehhez semmit nem tudott vagy nem akart hozzátenni, így aztán nem is mondott igazán emlékezeteset a parlamentben, amivel akár csak egy pillanatra tematizálni tudta volna a közbeszédet. Természetesen elutasította a politikai háborúskodást, és letette a garast a nyugodt reformpolitika mellett. Sikeresnek minősítette a költségvetési kiigazítást, és megerősítette, hogy 2008-ban már nem csökkennek tovább a reáljövedelmek. Elkötelezte magát az egészségügy reformja mellett, politikája zászlóshajójaként ugyanakkor öt olyan programot jelölt meg, amelyek már eddig is léteztek.

Hogyan reagált minderre négy nappal később Orbán Viktor? Természetesen sehogy. Bár kijelentette, hogy a kormány politikájával szemben létrejött egy új többség, ezt azonban már az önkormányzati választás sikere után megtette. Beszédében elsősorban a múlttal és az ellenféllel foglalkozott. Sokadszorra is megállapította, hogy amíg a jobboldal volt kormányon, a dolgok jól mentek, azóta viszont bő négy év alatt tizenkettőt veszítettünk el, azaz ennyi időre volna szükség az ország 2002-es gazdasági állapotának helyreállításához. Ahogyan a jelenlegi miniszterelnök előszeretettel analizálja a Fidesz köreinek ideológiai, szociológiai és olykor pszichológiai sajátosságait, úgy most Orbán Viktor sem maradt adós ennek fordítottjával: még sajnálkozott is azon, hogy a gyurcsányi „új baloldalnak” áldozatául esett az MSZP régi gárdája. A Fidesz elnöke ugyanakkor ismét gesztust tett a nagyobbik kormánypárt szavazói felé, és meghirdette az „egy az ország, egy a zászló” elvét, az államot csődközelbe juttató politikusok számára pedig kilátásba helyezte a méltó büntetést.

A volt és a jelenlegi miniszterelnök beszédéből nyilvánvaló: mindketten biztonsági játékot játszottak, holott ez eddig egyikükre sem volt jellemző. Gyurcsány Ferenc azonban most nem akarta újabb intézkedések meghirdetésével tovább borzolni a kedélyeket, hiszen az MSZP népszerűsége egyes kutatások szerint gyakorlatilag történelmi mélyponton van. Orbán Viktor pedig tanulni látszik régi és számtalan alkalommal elkövetett hibájából: nem tekinti immár sziklaszilárdnak a megszerzett előnyt, ezért aztán sutba dobta a korábbi radikális hangütést. A beszédek igencsak beszédes elhallgatásaiból azonban így is sok minden kiderült.

Sajnos, továbbra is érvényes megállapítás, hogy sem a kormánynak, sem az ellenzéknek nincs valós mondanivalója a külpolitikáról. Magyarország az elmúlt másfél évtizedben egyre inkább bezárkózott, ami nemcsak érthetetlen, hanem értelmetlen is, hiszen saját érdekérvényesítő képességét korlátozta ezzel radikálisan. Jellemző, hogy a televíziók híradásaiban alig kapnak helyet a közelebbi és a távolabbi világ eseményei, holott ezek még a csehországi gyakorlat szerint is legalább egyharmadát teszik ki az adásidőnek. A magyar közvéleménynek ugyanakkor fogalma sincs sem a szomszédos országok, sem az Európai Unió legfontosabb történéseiről. Ilyen körülmények között persze érthető, hogy a külügyek presztízse egyre inkább leértékelődött, a területet „futottak még” kategóriájú politikusok irányítják. Az unióban nincs hatékony magyar érdekérvényesítés, a kezdeményezések helyett a – sokszor eleve elkésett – reagálás jellemzi a kormányzat brüsszeli jelenlétét. Sajnos, ebben a tekintetben az ellenzék sem jeleskedik, hiszen külügyi tevékenysége gyakorlatilag kimerül a magyar belpolitikai viták nemzetközi fórumok előtt való kiteregetésében, illetve a mindenkori fideszes álláspont külföldi nyilatkozatokkal való megtámogattatásában.

Az évértékelő beszédek azt is nyilvánvalóvá tették, hogy a két oldal továbbra sem rendelkezik távlatos és kidolgozott stratégiával, ami az ország ügyeit illeti. Egy-egy választási kampány lemenedzselése még úgy-ahogy megy nekik, azt azonban sem az MSZP, sem a Fidesz nem tudja, mit kell tenni holnap vagy holnapután, nem is szólva például jövő márciusról annak érdekében, hogy kilábaljunk a jelenlegi meglehetősen összetett válságból. Csak a közvetlenül előttük álló lépést látják, a többi teljesen esetleges. Az ellenzék persze szerencsés helyzetben van, hiszen róla mindez nem bizonyosodik be nap mint nap, a kormánypártok esetében viszont nyilvánvaló a kínos, sőt veszélyes hiányosság. Ahogy mondani szokták: vak vezet világtalant. Éppen a hosszú távú koncepciók hiánya az, ami a magyar közéletet már jó ideje az értelmetlen viták zsákutcájába terelte, hiszen amíg nincsenek versenyképes alternatívák, nem lehet a valódi választás lehetőségét sem fölkínálni a polgároknak.

Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor beszéde sajnos ezúttal is adós maradt a kormány(pártok) és az ellenzék közötti együttműködés ígéretével. Továbbra sincs hajlandóság egyik oldalon sem, hogy megfogalmazzanak egy olyan nemzeti minimumot, amely lehetővé tenné kormányzati ciklusokon átívelő programok elindítását. Nem véletlen, hogy például a legfrissebb népességtudományi elemzések arról szólnak: túl gyakran módosítják a családtámogatási rendszert, ami egész egyszerűen kioltja az intézkedések hatását. Arról sem szabad elfeledkezni, hogy az uniós források hatékony felhasználása szinte lehetetlen a kormány és a jelenleg ellenzéki többségű önkormányzati rendszer együttműködése nélkül.

Az elmúlt ősszel mindkét politikai oldal kinyilvánította igényét a politika és általában az ország morális megújítására, ehhez képest a múlttal való őszinte szembenézés megint elmaradt. Gyurcsány Ferenc a kérdéssel csupán a vájt fülűeknek szóló, Szembenézés című írásában foglalkozott, és ott is meglehetősen ellentmondásosan. A miniszterelnök úgy véli: a modern baloldalnak választania kell Kádár János és Nagy Imre öröksége között, a baj csak az, hogy az utóbbi valójában nem létezik. Nagy Imre életéből ugyanis legföljebb a függetlenség és a demokrácia akarása vállalható, ebből azonban több mint nehéz valós társadalmi, gazdasági vagy éppen európai uniós programot kibontani. Ami pedig a kádár-kori kisember rehabilitálását illeti, sajnos, ez – úgy tűnik – közös pont Gyurcsány Ferenc és a Fidesz történelemszemléletében. Amíg nem tudjuk nyíltan kimondani, hogy azok a vonások, amelyek 1956 után a magyar társadalom mentalitását deformálták, mélységesen erkölcstelenek és a jelenlegi rendszerben vállalhatatlanok, addig esélyünk sincs egy prosperáló gazdaság, egy hatékony állam és egy szolidáris társadalom kiépítésére. A Gyurcsány ellenében, a „régi baloldalnak” tett együttérző gesztusával Orbán Viktor sem tett mást, mint hogy legitimálta az MSZP kádári örökséget továbbvivő köreinek alapvetően immorális reflexek által vezérelt politikáját.

Az évértékelő beszédekből úgy látszik, a magyarországi belpolitika továbbra is megkerüli a valós, hétköznapi problémákat, és egy virtuális térben vívja öncélú csatáit. A csillagok háborúja az emberek feje fölött zajlik, a súlyos következményeket azonban az egész társadalomnak kell viselnie. Csak nehogy csillaghullás legyen belőle…

(a kolozsvári Szabadság mai számában megjelent írás bővebb változata)

Az elmúlt években a közbeszéd minden szintjén általánossá vált a siránkozás, hogy a magyarországi politika élet rossz beidegződéseit a pártok gátlástalanul exportálják a határon túli közösségekbe. A hisztéria egészen vicces megnyilvánulásokat is kiváltott, például amikor arra szólították fel az anyaországi pártokat, ne tegyék sem a kampány, sem általában a közélet vitatémájává a határon túli magyarok ügyét. Aztán persze ugyanezek az erdélyi politikusok voltak az elsők, akik hol egyik, hol másik budapesti személyiség megszólalását vagy egyenesen beavatkozását kérték a számukra fontos ügyekben. Ez persze legyen az ő problémájuk.

Az önmagunkkal való szembenézést viszont nagyban segítené, ha észrevennénk: amit az RMDSZ vezetése az európai parlamenti választások kapcsán művel, még a leginkább pesszimista elképzeléseknél is rosszabb. Illúziói persze már régóta nem voltak senkinek, aki ismeri az elmúlt bő másfél évtized történetét, az utóbbi hetek azonban a magyarországi közélet színvonalát is mélyen alulmúlták. És ez komoly teljesítmény.

Az RMDSZ politikájában az a szép, hogy a saját sírját ássa vele. Itt van pár tucatnyi megélhetési politikus, aki félelmében rendre olyan döntéseket hoz, amelyek a magyar közössség megosztottságát erősítik, és ezzel az arányos képviseletét veszélyeztetik. Akinek nem ér meg a kettőből egy befutó helyet a jó pár éve elidegenített jobboldali szavazatok visszaszerzése, esetleg azzal a reménnyel kecsegtetve, hogy ezek megmaradnak a következő parlamenti választásra is, az egész egyszerűen bolond. Vagy ami még rosszabb: nem érti a dolgok logikáját. Ennél gyengébb bizonyítványt pedig nem lehet politikusról kiállítani.

Az elmúlt években annyiszor hallottuk, hogy titokzatos erők terrortámadással akarják destabilizálni Magyarországot, hogy ma már szinte senki nem veszi komolyan ezeket a fenyegetéseket még akkor sem, ha egy géppisztoly-sorozat formájában most tényleg történt is valami. A rendőrség központját ért támadás annyira abszurd, hogy az egyik internetes portálon tartott szavazás elsöprő többséggel hozta azt az eredményt, hogy a történtek csak “szocialista provokátorok” műve lehet. Az is árulkodó, hogy az egész ügyet a Bulvár címszó alá sorolták be a szerkesztők.

Természetesen engem is érdekelne, hogy kik a hajnali lövöldözés tettesei. Ennél azonban sokkal fontosabbank tartanám, hogy végre tisztába tegyük a nemzetbiztonság ügyét, és véget vessünk annak a pofátlan játéknak, amit a mindenkori hatalom a szolgálatokkal űz. Itt volna az ideje felszámolni azt a gyakorlatot, hogy a nemzetbiztonságot egymás közötti leszámolásra használják a pártok, a valódi fenyegetést jelentő veszélyek kezelésére viszont nem marad energia, és csak futunk az események után.

Szóval, nemcsak az az izgalmas kérdés, ki lőtt a Teve utcában, hanem az is, hogy kik és milyen információ alapján vizionáltak terroristákat a Fidesz tavaszi és ősz nagygyűléseire, a március 15-i ünnepségekre. Ezeken a kormányoldal gyorsan túllépett, ami érthető. De miért nem forszírozza az ügyet az ellenzék? Vagy hol van ilyenkor az oknyomozó újságírás?

Nemesebb célra volna érdemes az az elszántság, ahogyan egyes magyarországi katolikus egyházfők még mindig küzdenek a közelmúlt feltárása ellen, persze elsősorban saját maguk vonatkozásában. Hiába, a Kádár-rendszer puha diktatúrája inkább teremtett alkalmas klímát a “kölcsönös előnyökön alapuló” behódolásnak, mint a vértanúi gesztusoknak. Esendő emberek vagyunk mindannyian, nem is ezzel van a baj. A hazudozás, az átlátszó kifogások keresése, a felelőssége áthárítása és a nyilvános bűnvallás elmaradása sokkal nagyobb probléma, mert az egyházak létezésének és tanításának morális alapjait erodálja.

A vonatkozó per még 2005-ben indult, amikor egy újságíró azt kérte a bíróságtól, minősítse közszereplőnek a négy nagy történelmi egyház vezetőit, mert a rájuk vonatkozó állambiztonsági iratok csak ebben az esetben hozhatók nyilvánosságra. Nos, megszületett az első fokú ítélet: a püspökök közszereplők, mert nyilatkozataik (lásd például a 2002-es választás előtt kiadott országos körlevelet, amely konkrét nevek nélkül, de egyértelműen a Fidesz-MDF szövetség támogatására szólította fel a híveket) alkalmasak a társadalom politikai meggyőződésének alakítására. Sajnos, az ítélet még nem jogerős, és nagyon csodálkoznék, ha az érintettek nem élnének a fellebbezés lehetőségével.

A reformátusok már a per előtt léptek, és hozzájárultak az iratok nyilvánosságához, és most már az evangélikos egyház is hivatalosan üdvözölte a bíróság döntését, mondván: így “senkiben nem merülhet fel annak a gyanúja, hogy bármilyen egyházi tisztségviselőnek takargatnivalója van, vagy bármilyen egyházi tisztségviselőre más szabályok vonatkoznak mint azokra, akik a törvény betűje szerint is közszereplőnek minősülnek”. Csak a katolikus püspöki kar ellenkezik továbbra is…

Veres András szombathelyi megyéspüspök a — számára, úgy látszik, kellemetlen — hír hallatán azt nyilatkozta: elfogadhatatlan a bíróság döntése. Azt is hozzátette persze gyorsan, hogy kollégáival együtt nem azért nem akarják elfogadni, hogy közszereplőknek tartsák őket, mert félnek az átvilágítástól, hanem mert nem formálják feladatszerűen a politikai közvéleményt.

Erre szokták mondani a gyerekeknek: hiszi a piszi. Akinek nincs takargatnivalója, az nem csűri-csavarja ilyen elszántsággal a paragrafusokat…

Az Inforádió honlapján olvasom: Éger István, az orvosi kamara elnöke szerint egy átlagos, egypraxisos település egészségügyi finanszírozása kevesebb, mint félmillió forint, míg a valós költségek milliós nagyságrendűek.

Aha.

Ha jól értem, akkor ezek az orvosok nemhogy pénzt keresnének a munkájukkal, hanem még ők fizetnek a beszállítóknak, az egészségbiztosítónak, ne adj isten: a betegeknek… Vagy sokezer kis Batthyány-Strattmann dolgozik ma is az országban, vagy valaki hazudik.

Régi alapszabály: a kisebb hazugság hihetőbb, mint a nagyobb.

“A franciákat foglalkoztató kérdésekre adandó válasznak való megfelelés nem vezethet saját politikai identitásunk megtagadásához. A jobboldal gyakran átélte már ezt a helyzetet, ami egészen odáig vezetett, hogy bocsánatot kért azért, mert nem baloldali. Valójában saját politikai identitásunk talapzatán tudjuk csak kiszélesíteni választói spektrumunkat. Alapvetően vagy jobb-, vagy pedig baloldaliak vagyunk, majd pedig meg kell próbálnunk a lehető legnyitottabb tartalommal megtölteni ezt a politikai realitást.” (Sarkozy: Vallomások)

Bár bocsánatot nem kért, politikájában maga is igyekezett baloldalivá válni, úgyhogy akár a Fidesznek is szólhat az üzenet…

Feljelentették a sepsiszentgyörgyi önkormányzatot a helyi román képviselők, mert a városháza csak magyarul jelenteti meg a városi folyóiratot. A nyilván teljesen független Háromszék újságírója azt mondja: a polgármester már ígéretet is tett a probléma megoldására, “de mert nem volt türelmük kivárni – a napokban jelenik meg például az összes múlt évi, közérdeklődésre számot tartó tanácshatározat gyűjteménye -, a feljelentés módszeréhez folyamodtak.” Mármint a románok. Akiknek — mint látjuk — a jólelkű polgármester jóvoltából alig egy évet kellett várniuk egy fontos részterület őket is érintő szabályainak anyanyelvükön való elolvasására.

Ha ez fordítva történik, és magyarul nem jelennek meg az információk, jogos a felháborodás. Lehet újságcikket írni, tévében nyilatkozni, Budapesthez és Brüsszelhez fordulni, és a többi. Miféle kettős mérce, hogy amit magunknak jogként elvárunk kisebbségként, azt mi nem adjuk meg a velünk kisebbségben élőknek? Ezek után nem csoda, hogy a székelyföldi autonómia veres posztó az ott élő románok körében.

A Fidesz lebontotta az Országházat körbevevő vaskordont. Maga is elismerte: törvénytelen módon, hiszen cselekedetét polgári engedetlenségnek minősítette. Az más kérdés, hogy a tér körbezárása mennyire volt indokolt és szabályos, de ennek megállapítására megvannak a kellő bírósági fórumok.

Mi tett a rendőrség, hogy megakadályozza a bontást? Gyakorlatilag semmit. És a Fidesz pontosan tudta, hogy ez fog történni: sem a rendfenntartók, sem a magyar demokrácia nincs abban az állapotban, hogy a nyilvánvaló törvénytelenséggel szemben a rendőrség föllépjen, még akkor sem, ha a tettenérés esete áll fönn. Mert a hatóság fél a politikai következményektől.

Mert minek kellett volna történnie egy igazi demokráciában? Úgy letartóztatják a kerítésbontókat, mint a pinty. Hiszen a mentelmi jog ebben az esetben nem érényes.

A rendőrség pedig megint tehetetlen. Nem kommunikál. Pedig ha nem teszi, újra kicsúszik a kezéből a dolgok irányítása. Fel kell lépni a törvénytelenséggel szemben. Nincs más szempont.

A Fidesz felelőtlensége félelmetes. A patkánylyukból újra előbújtak a szélsőséges elemek, és megint azzal fenyegetőznek, vér fog folyni….

Egy nemzetközi civil szervezet megválasztotta a tavalyi év legjobb európai parlamenti képviselőit. A magyar delegáció tagjai közül Dobolyi Alexandra érdemelte ki a címet. Tud bárki fejből mondani valami pozitív kezdeményezést, ami a nevéhez fűződik? Mert én csak a Babes-Bolyai Tudományegyetem kapcsán tett, finoman szólva vitatott kijelentéseire emlékszem. Remélem, nem ezek alapján érdemelte ki az elismerést…

Azt hiszem, ilyenkor szokták föltenni a kérdést: ha ő legjobb, akkor milyen a többi? És — folytatva az elmúlt napok eszmecseréjét — mire jó egy brüsszeli képviselői hely? Persze nem a szerencsés választottaknak, hanem a kevésbé szerencsés választóknak…

(A kolozsvári Szabadság mai számában megjelent írás bővebb változata)

Az erdélyi magyarságnak úgy kellett az uniós csatlakozás, mint üveges tótnak a hanyatt esés. Ez is csak egy újabb nyűg, gond, vitatkozni és veszekedni való. Bár alig egy hónap telt el a lelkes, pezsgődurrogtató ünneplés óta, máris a fásultság jelei mutatkoznak a társadalom valamennyi csoportján, leszámítva persze azt a tucatnyi politikust, aki érdekelt az európai parlamenti választásban. Legalábbis ez a benyomásunk támad, ha rendszeresen olvassuk a napi sajtót. A hiba azonban nem az Európai Unióban, hanem a mi készülékünkben van.

Ezeréves történelmünkből alig tudnánk néhány olyan korszakot felsorolni, amikor a nagypolitika erői a mi érdekeinknek megfelelően mozgatták a világot. A XX. század különösen kegyetlen volt hozzánk, és mi sem voltunk kevésbé önmagunk ellenségei. A Kárpát-medencén osztozkodó államok több körben való csatlakozása az Európai Unióhoz olyan lehetőség, amely egyéni és közösségi szinten egyaránt orvosolni képes sebeinket, ha az eredeti állapot természetesen már nem is állítható helyre. Nagy kérdés, hogy a romániai magyarok képesek lesznek-e élni azzal a lehetőséggel, hogy nemzeti érdekeink most kivételesen egybeesnek a nemzetközi tendenciákkal.

Figyelmeztető példáért nem kell messzire menni: az európai klubba való belépés az anyaországban sem hozta el a Kánaánt. Az utazási könnyítéseken kívül nem sok szó esik a pozitívumokról, mert sem a politikának, sem az embereknek nem sikerült megérteniük az unió filozófiáját, e nélkül viszont vajmi keveset tudtak a saját javukra fordítani az egyébként adott lehetőségekből. A társadalom szinte csak problémákkal volt kénytelen szembesülni: az első években épp hogy valami minimális pluszt tudott felmutatni a kormány az uniós be- és kifizetések egyenlegében, a magyar mezőgazdaság térvesztése korábban elképzelhetetlen méreteket öltött a hazai piacon is, az élelmiszer-biztonság számos esetben túllépett a kriminalitás határán, legutóbb pedig azzal kellett szembesülnie az országnak, hogy gyakorlatilag szeméttelepnek használják: körülbelül ötezer tonna német hulladékot helyeztek el illegálisan a területén. Ne legyenek illúzióink, mert nagyjából ez vár az erdélyi magyarokra is, ha ugyanazokat a hibákat követik el, mint az anyaországban.

A számvetést mégis kezdjük inkább a pozitívumokkal. Mondjuk ki végre az igazságot: a nemzetállami logika szerint Romániának nem volt érdeke az uniós csatlakozás, a minél szorosabb integráció, a látható és a virtuális határok elkezdett lebontása. A teljes átjárhatóság, a kapcsolatok megsokszorozódása és megerősödése ugyanis egyenes út ahhoz, amit úgy szoktunk megfogalmazni: összenő, ami összetartozik. Ennek a jelei eddig is érzékelhetők voltak, csakhogy jóval lassabban zajlott a folyamat, mint most haladhat. Vállalkozások ezrei alakultak Romániában anyaországi tőkéből, megjelentek a magyar regionális multicégek, Erdély a legfontosabb turistacélpontok egyikévé vált és így tovább. Mostanában viszont már arról hallani, hogy fordított irányba is elindult a tőke áramlása: egyelőre csak a határ menti falvak üres, eladó házait vásárolják fel előszeretettel a romániai polgárok (elsősorban Nagyvárad és Arad szomszédságában), kezdetnek azonban ez sem rossz. Egy biztos: a gazdasági, pénzügyi kapcsolatok látványos erősödése és az eddig meglévő aszimmetria kiegyenlítődése a legjobb alapja lehet a régóta emlegetett, és ennek megfelelően el is koptatott „történelmi megbékélésnek”.

Az Európai Unió nyújtotta keretek azonban egészen más dimenzióba helyezik ezt a bizonyos megbékélést, mint ahogy azt még a kilencvenes évek közepén gondolni lehetett. Mert a kontinens egységesülése nemcsak a nemzetállami szemlélet gyengülését hozta magával, hanem ezzel párhuzamosan a lokális (regionális) önkormányzatiság erősödését is. Ebben a helyzetben már nincs égető szükség – legföljebb a szimbolikus cselekedetek szintjén – a központi kormányzatok beavatkozására, mert a helyi közösségek együttműködése teljesen hétköznapi dologgá válik. A fő feladat most éppen az volna, hogy a lehető legtöbb partner bevonásával, minél konkrétabb és sokszínűbb tartalommal töltsük meg a kooperáció formai kereteit.

Ám mielőtt feltesszük magunknak a „hogyan” kérdését, érdemes elgondolkodni azon: pontosan mit is akarunk. Mert úgy tűnik, még ebben sem sikerült konszenzusra jutniuk a romániai magyaroknak sem egymással, sem az anyaországgal. Egy gondosan konzervált, homogenizált társadalmi, kulturális és politikai skanzent akarunk Erdélyben látni, amelynek egyetlen bevételi forrása a falusi turizmus, vagy pedig egy kreatív, versenyképes, az egyéni ambícióknak teret adó, plurális közösség a cél, amely képes anyagilag is a saját lábára állni? Lehet, hogy szónokinak tűnik a felvetés, mégis kevesen veszik tudomásul, hogy ezek az alternatívák két teljesen különböző stratégiát kívánnak mind a politikától, mind pedig az egyes emberektől. Egy szóban összefoglalva: a modernizáció a kérdés. Az biztos, hogy a román társadalom ennek az útját járja, mint minden más, többségi közösség Európában.

Sajnos, a dolgok ma egyértelműen abba az irányba mutatnak, hogy a választópolgárok és politikai képviseletük egyaránt az első változatot preferálja. Az erdélyi magyar közösség – hasonlóan az anyaországihoz – a kényszeres tehetetlenség állapotában leledzik. Az elmúlt ezer, nyolcvan- és tizenvalahány esztendő elkényelmesített minket, pontosabban szólva kiölte belőlünk a kezdeményezőkészség, a kreativitás és általában az aktivitás nyomait is. Senki sem vár túl sokat, azt viszont ingyen és bérmentve. Még a társadalom közügyekben legaktívabb rétegeit is az a mentalitás hatja át, amely bár tisztában van a dolgok tarthatatlanságával, csak azt keresi, miért nem lehet változtatni a kialakult helyzeten.

A másik probléma, amit az anyaországból sikerült Romániába importálni, a megosztottság. A politikai vélemények különbsége – minden ellenkező híresztelés dacára – természetes dolog, az igazi baj tehát nem az, ha a magyar közösség különböző formációkba tömörül. Gond akkor van, ha a szekértáborok harca fontosabbá válik, mint az emberek érdekeinek szolgálata. A jelenlegi helyzet, sajnos, pontosan erről szól. A „dögöljön meg a szomszéd tehene is”-féle mentalitás és egymás legitimitásának megkérdőjelezése helyett valódi együttműködésre volna szükség, egy társadalmi szerződésre, amelyben a felek kijelölik azokat a pontokat, amelyek vitán felül állnak. Az európai uniós politikának mindenképpen ebben a kategóriában van a helye.

A megosztottságnak és a feljebb említett passzivitásnak a megerősödésében az RMDSZ-nek kitüntetett felelőssége van, mert a kizárólagosságra való törekvés tisztán politikai logikája alapvető akadálya volt a sokszínű, erős és hatékony civil szféra kialakulásának.

A szövetség felelőssége azonban ennél sokkal konkrétabb és gyakorlatibb szinten is megragadható. Az RMDSZ-nek, ha már egyszer nem párt, hanem érdekképviselet, eddig éppen az lett volna a dolga, hogy fölkészítse a magyar közösséget az unió nyújtotta támogatások kiaknázására, január elsejétől pedig folyamatosan segítse őt ebben. Már jó ideje meg kellett volna teremtenie azt a szellemi és anyagi kapacitást, ami lehetővé teszi a vezetése alatt álló önkormányzatoknak, illetve az öntevékeny helyi közösségeknek a brüsszeli források maximális lehívását. Profi pályázatíró csoportokra lenne szükség, amelyek kiigazodnak az uniós szabályozásban. Létre kell hozni ugyanakkor azokat a formális kereteket is, amelyek biztosítják a nagyobb, akár több megyére kiterjedő projektek finanszírozhatóságát. Meg kell erősíteni a szerveződések jogi hátterét, hogy ne fordulhassanak elő olyan kínos esetek, mint amikor épp egy RMDSZ-es prefektusnak kellett formai okokra hivatkozva megsemmisítenie tucatnyi település csatlakozási nyilatkozatát a székelyföldi fejlesztési szövetséghez.

A felkészülés és az alkalmazkodás problémáját azonban tekintsük most kicsit távlatosabban. Ha a modernizációt választjuk, új pályára kell állítanunk az egész társadalmat, első lépésként pedig a már meglévő intézményrendszert. Mert mindenféle sóhivatalból egészen jól állunk, miközben a legalapvetőbb dolgokban szükséget szenvedünk, az anyagi források pedig végzetesen szétaprózottak. Ennek megváltoztatása is az RMDSZ-re vár(na). Ne feledjük: az európai uniós együttműködés két lényegi dimenziója a gazdaság és a jog, miközben épp ezek a területek azok, amelyeken a legkevesebb eredményt tudja felmutatni például a magyar nyelvű felsőoktatási hálózat. Hogyan lehet kihasználni az EU nyújtotta jogorvoslati lehetőségeket, illetve pénzügyi forrásokat, ha nincsenek erre kiképzett szakembereink? Hittanárból, kommunikációs szakemberből vagy éppen pedagógusból több is van, mint kellene, a munkaerőpiac valós igényeiről és a közösség szükségleteiről azonban mintha megfeledkeztek volna azok, akik az egyetemi képzés stratégiáját kidolgozták. Ha egyáltalán készült ilyen.

Közelednek az európai parlamenti választások, amelyek elvileg alkalmat adnak arra, hogy tisztázzuk a romániai magyarság uniós stratégiáját. Meg kell állapítanunk azonban, hogy ebben az esetben sem érvényesül más, mint a politikai zsákmányszerzés elve. Az RMDSZ majdnem hivatalos jelöltjei már megvannak, pedig arról még egyetlen szó sem esett a szélesebb nyilvánosság előtt, hogy tulajdonképpen mi is az Európai Parlament, illetve mit kellene képviselniük azoknak, aki a romániai magyarság megbízásából ott ülnek majd. Kétségtelen persze, hogy a magyarországi pártok is kádertemetőnek tekintik Brüsszelt, a megválasztottak többsége pedig kényszer-, illetve parkolópályának érzi az ott töltött éveket. De ez még mindig távol áll attól a tökéletes arctalanságtól és passzivitástól, ami az RMDSZ eddigi megfigyelőinek dicstelen tevékenységét jellemezte az elmúlt időszakban. A tények azt bizonyítják, hogy a szövetség maga sem tudja, mit akar az uniós csatlakozástól.

Az EU házhoz jön – pár éve ezzel a címmel folytattak tájékoztató kampányt Magyarországon. Azóta kiderült, tévedtünk. Nem kicsit, nagyon. A sült galambot vártuk, de éhen maradtunk. Ha a rossz példa nem jelent elegendő figyelmeztetést, Erdélyben sem lesz ez másként.