Az RMDSZ európai parlamenti képviselőnek javasol egy legalábbis gyanúba keveredett minisztert és egy másikat, akiről a potenciális szavazók több mint kétharmada még csak nem is hallott (ha jól emlékszem egy közvélemény-kutatásra), és aki egyébként is az egyik leginkább láthatatlan politikusa a szervezetnek.

Miért nem jelölték befutó helyre Tőkés Lászlót? Annyi legyet üthettek volna egy csapásra, hogy megszámolni is nehéz. A legfontosabbak: valamelyest megbékél a jobboldal, azaz egy ellenséggel kevesebb, legalább egy időre. Jelentősen megnő a szavazókedv a magyarság körében, ami szintén jó az RMDSZ-nek. És mindennek a tetejébe még meg is szabadultak volna a püspöktől: Brüsszel ugyanis nagyon messze van, nemcsak az ottani hangok nem hallatszanak el igazán mihozzánk, de visszajönni is nehéz onnan. A magyarországi pártok egyenesen kádertemetőnek használják…

Mi, magyarok hajlamosak vagyunk nagyobb jelentőséget tulajdonítani a deklarációknak, mint a mindennapi élet valóságának. Ott van például az anyanyelvhasználat kérdése a hivatalos ügyek intézésében. Amíg ezt a kérdést nem rendezte a jog, addig rendszeresen hallottunk a méltánytalanságokról, amióta az Alkotmány is rögzíti a vonatkozó szabályokat, szinte semmi hír a témában, pedig valószínűleg ettől még semmi sem változott: a papír sokat elbír, a gyakorlat viszont egészen más. Talán valami hasonló történne akkor is, ha esetleg a román parlament valamikor törvénybe iktatná a Székelyföld területi autonómiáját. Megvolna, ki lehetne pipálni, mindenki saját áldozatos munkája eredményeként értelmezhetné és reklámozhatná — de aztán mi a következő lépés? Tudja ezt bárki az érintettek közül? Már csak azért is jogosnak tűnik kérdés, hiszen nem kevesebb mint 16 évnek kellett eltelnie ahhoz a “rendszerváltás” után, hogy félig-meddig létrejöjjön a székelyföldi megyék és települések fejlesztési egyesülete. Több mint másfél évtized nem volt elég ahhoz, hogy a lépést megfeleően előkészítsék, így aztán tucatnyi település csatlakozási szándéka futott (időleges) zátonyra a formaságok be nem tartása miatt. Jó lenne végre nemcsak a magas röptű filozófiai és politológiai problémák területén tájékozódnunk, hanem végre a hétköznapi praxis is megérdemelne némi figyelmet. A magyar nyelvű egyetemi oktatást folytató intézmények szakkínálata egyébként jól illusztrálja érzéketlenségünket a gyakorlati élet iránt. No, de ezt csak bevezetőnek szántam.

A lényeg.

Az a kérdés tehát, hogyan lehetne a meglévő magyar intézményrendszert úgy összehangolni és irányítani, hogy az optimálisan szolgálja a szülőföldön való boldoglás ügyét (tudom, elkoptatott kifejezés, de tekintsünk el az érzelmi konnotációktól, mert amúgy jól kifejezi, mi is volna a cél). Egy biztos: tanulmányok sora igazolja, hogy különböző intézmények alapításában nagyon jók vagyunk, az érdemi tartalommal való megtöltésük és hosszú távú fenntartásuk azonban sokszor nem sikerül. Az elmúlt másfél évized expanzióját megmagyarázza és megfelelően indokolja, hogy 1990-ben szinte a nulláról indult a romániai magyar közösség. Most azonban itt volna az ideje, hogy leltárt készítsünk, felmérjük az igényeket és a szükségleteket, stratégiát készítsünk, és aztán végre is hajtsuk, lehetőség szerint a legjobb megoldásokat kialakítva.

Visszatérve a bevezetésben elmondottakra. Ahogy eddig sem tiltotta semmi az önkormányzatok önkéntes társulását, csak a különböző belső érdekellentétek lehetetlenítették el, ugyanez a helyzet az RMDSZ által szorgalmazott kulturális autonómia tanáccsal is. Nem baj, ha nincs meg a kisebbségi törvény, amely hivatalosan deklarálná a testület létrehozását. Azt semmi nem tiltja, hogy a magyarság saját körein belül létrehozzon egy ilyen bizottságot, természetesen közjogi hatalmi eszközök nélkül. Dehát a dolog nem is erről szól, hanem az állami körön kívül lévő források és intézmények koordinálásáról és társadalmi felügyelet alá helyezéséről.

A testület feladata az lenne tehát, hogy kezelje a romániai magyarok valamennyi közösségi javát. Nem volna szükség a továbbiakban a milliónyi, a legalitás határán, de sokszor a tisztességtelenség határán túl tevékenykedő alapítványra, a rengeteg kuratóriumra, miegyébre. Egy ilyen egyszerűsítés sokat lendíthetne a belső bizalom helyreállításán is. A tanács a legteljesebb nyilvánosság előtt működne, valamennyi ülése, döntése, nem utolsó sorban költségvetése akár az internetre is fölkerülhetne.

A legkényesebb kérdés persze az, hogy kikre bízuk ezt az óriási hatalmat, hogyan válasszuk ki a testület tagjait. De ez sem olyan bonyolult. Itt volna az ideje például első lépésként egy nemzetiségi kataszter fölállításának. Ha pedig tudjuk, hogy kik tartoznak közénk, már nem is olyan nehézkes megkérdezni a véleményüket: a bizottsági helyeket közvetlen választással kellene betölteni. Ezen a belső voksoláson bárki indulhatna: RMDSZ- vagy MPSZ-tag, sőt akár független jelöltként is. Azon még érdemes elgondolkodni, hogy a helyeket milyen szempontok szerint osszuk el: területi vagy platform alapon például. Nem hiszem azonban, hogy ne lehetne ebben a kérdésben egy jó előképhez visszanyúlni, és így létrehozni egy valódi legitimitással rendelkező közösségi intézményt. Ha pedig a törvény erejével mégiscsak létrejöhet a kulturális autonómia tanács, akkor az állami fenntartású intézmények is bekerülhetnek végre a társadalmilag felügyelt körbe.

… de vajon az egyházaink is azok? Mert jól hangzik az a közhely, hogy a vallási intézmények a legerősebb szerveződései a határon túli magyaroknak, a gyakorlatban azonban egyre több a probléma, a vitás helyzet. Biztos ezernyi példát lehet mondani, amikor ez jól működik: sok faluban a lelkész vagy a pap sikerrel szervezi meg az egész közösség életét az oktatásügytől a gazdasági szféráig. Vannak azonban olyan esetek is, amikor eltér egymástól az egyházi hatalom és a kisebbségi társadalom érdeke: valószínűleg jövedelmezőbb ugyanis függönyboltot üzemeltetni egy adott helyiségben, mint magyar nyelvű könyvesüzletet. Mindez természetesen nemcsak a katolikus egyházra érvényes, ahonnan a példát vettem, hanem a többire is.

Szegény ember vízzel főz — szoktuk mondani, és ez ugyanilyen eset: mivel az erdélyi magyar közösségben 16 év alatt sem alakult ki aktív, erős és strukturált civil szféra, a társadalomépítés az egyházakra maradt. Ez persze egyre kevésbé sikerül nekik, aminek csak egyik oka az intézményes vallásosság viszaszorulása. Alapvető feszültség van ugyanis az egyházak hierarchikus, tekintélyelvű és transzparenciát nélkülöző működése és a polgári önszerveződés demokratikus, hatalommegosztáson alapuló és elszámoltathatóságot feltételező gyakorlata között. Hiba volna tehát továbbra is vallási intézményekre bízni a kisebbségi társadalomépítést, azzal ugyanis egy olyan antidemokratikus gyakorlatot tartanánk életben, amely elfojtja a kezdeményőkészséget, egyszersmind lehetőséget teremt az erőforrások (finoman fogalmazva) önkényes elosztására.

(A kolozsvári Szabadság mai számában megjelent írás bővebb változata)

Bár kormányfőből látszólag terven és szükségleten felül jól állunk, hiszen van egy hivatalos az országnak, és van egy önjelölt a nemzetnek, a helyzet mégsem ennyire megnyugtató: egyre biztosabb ugyanis, hogy 2010-ben sem Gyurcsány Ferenc, sem Orbán Viktor nem lehet saját pártjának miniszterelnök-jelöltje. A szocialistáknak és a Fidesznek tehát egyaránt szüksége volna épkézláb utódjelölt(ek)re, még ha nem is ugyanazokból az okokból, illetve megfontolásokból.

A nagyobbik kormánypárt igen nehéz helyzetben van: népszerűsége alig 18 százalékos, ami rosszabb eredmény, mint amit Medgyessy Péter menesztése előtt közvetlenül produkáltak. Abba belebukott az akkori kormányfő, Gyurcsány Ferenccel azonban ez valószínűleg nem fog megtörténni. Hivatalában maradhat akár a ciklus végéig is, más kérdés, hogy „béna kacsaként”, aminek a jelei már most jól látszanak.

Amikor Gyurcsány Ferenc átvette a miniszterelnökséget, az MSZP-ben azt is elhitték volna neki, ha azt mondja, tud a vízen járni. Igazi messiásként tekintettek rá, aki a Medgyessy-féle szerencsétlenkedés után képes rendbe szedni a pártot, és lendületet adhat a jó ideje csak vegetáló szervezetnek. Gyurcsány ezt meg is tette. Ahogy a tavalyi választási győzelem után mondták, a sírból hozta vissza az MSZP-t. A sikernek ugyanakkor nagyon nagy ára volt: az ország gazdasági stabilitása és versenyképessége.

Hiba volna azt hinni, hogy a miniszterelnök pozícióját mostanra a külső erők és körülmények rendítették meg. Tagadhatatlan, hogy ebben a Fidesz tavaly nyáron elindított hazugság-kampányának, illetve ezzel összefüggésben az őszi zavargásoknak is volt szerepük, de az alapvető baj mégsem itt keresendő. Egy jól működő kormányzatot ugyanis nem képes megingatni sem egy politikai közhely beigazolódása – választási kampányban mindenki önmagát fényezi, és teljesíthetetlen ígéreteket tesz, azaz hazudik –, sem egy pár tízezer főt megmozgató tüntetéssorozat, amelyet ráadásul a közvélemény túlnyomó része pártszimpátiától függetlenül elítél. A probléma máshol van.

Amikor Gyurcsány Ferenc – immár választáson megméretve – másodszor is kormányt alakíthatott, mindenki azonnali reformok sokaságát várta tőle. Kiderült azonban, hogy semmilyen konkrét program nincs kidolgozva a radikális változtatásokhoz, jött viszont helyettük a hosszan tartó pozícióharc a párton belül, illetve az SZDSZ-szel. És ez csak a kezdet volt: bármilyen lépésről döntött azóta a kormány, a rendszerváltás előtti időkből itt maradt szocialista kijáróemberek azonnal akcióba lendültek, igyekezve megfúrni a (saját körüknek) érdeksérelmet jelentő változásokat.

Tipikus és aktuális példája ennek az egészségügyi intézményrendszer átszervezése. Az úgynevezett súlyponti kórházak száma az eredeti elképzeléshez képest rövid idő alatt jelentősen bővült, egyre nagyobb a vizitdíj megfizetése alól felmentést élvező társadalmi csoportok száma, a patikaliberalizáció pedig a legnagyobb forgalmú készítmények vénykötelessé tételével párosult, ami az eredeti szándékkal szemben megint csak a monopóliumukat féltő gyógyszerészek érdekét szolgálja. A reform egyes lépéseit még Budapest SZDSZ-es főpolgármestere, Demszky Gábor is igyekezett megfúrni, bár őt hamar megfegyelmezte saját pártja. A dolog odáig fajult, hogy az Egészségügyi Minisztérium illetékese, aki az egész javaslatcsomagot kidolgozta, máris távozott a tárcától, mert nem akart asszisztálni az úgynevezett „kompromisszumokhoz”, amelyek valójában az egész koncepció halálát jelentik.

Gyurcsány Ferenc egyre inkább vesztésre áll a párton belüli, illetve a koalíciós partnerrel vívott pozícióharcokban is. Nem tudta kézben tartani a különböző érdekcsoportokat, és elsősorban ennek estek áldozatául a kormányzat karcsúsítására tett hangzatos ígéretei. A Miniszterelnöki Hivatalba nemrég például szinte titokban neveztek ki öt új államtitkárt a régi, bukott politikusok garnitúrájából. A lépést nyilvánvalóan nem a közigazgatás igényei, sokkal inkább a szocialista párt és az SZDSZ belső erőviszonyainak változásai indokolták. Napirenden van ugyanakkor a fejlesztéspolitikai kormánybiztos miniszterré való kinevezése, illetve a nemrég összevont igazságügyi és rendészeti tárca szétválasztása is.

Az MSZP elnöki székét mindennek ellenére Gyurcsány Ferenc meg fogja szerezni a közelgő kongresszuson, mert az idő rövidsége, valamint a szocialisták hagyományos szervezeti és ideológiai megosztottsága miatt még nem jött el a pillanat, amikor valaki sikerrel tudna föllépni vele szemben. A „fideszesítést”, azaz a párt centralizálását azonban valószínűleg nem tudja majd végrehajtani, mert az elégedetlenség érezhetően jelen van a pártban, már csak az önkormányzati választással együtt elveszített helyi pozíciók miatt is.

Ami a kormányfővel történik, nevezhetjük a hatalom Gyurcsány-féle paradoxonának. Persze nem azért adhat nevet éppen ő ennek a sajátos ellentmondásnak, mert csak vele történhet meg, hanem azért, mert ez az első eset, amikor a magyar közéletben valaki látványosan a kárvallottjává válik. A paradoxon kimondja: ha egy politikai erő számára a változások ígéretéből származó népszerűség ad alapot a megvalósításukhoz szükséges pozíciók megszerzéséhez, akkor mire ez megtörténik és a konkrét lépések elkezdődhetnének, maga a bizalmi tőke fogy el.

A dolgok irányítása tehát párton belül és kívül egyre jobban kicsúszik Gyurcsány Ferenc kezéből, aki ezt ráadásul meglehetős passzivitással fogadja. Nem volna meglepő, ha vele szemben rövid időn belül egy új hatalmi központ, azaz potenciális miniszterelnök-jelölt emelkedne ki az MSZP vagy a kormány köreiből.

Bár a hatalmon lévők pozíciója – finoman szólva – ingatag, az önkormányzatokban pedig elsöprő az ellenzéki többség, a Fidesz mégsem tud mit kezdeni a számára kedvező helyzettel.

Úgy tűnik, hosszú évek egységfrontja után most már a nyilvánosság előtt is vállalt ellentétek vannak a párt vezetésén belül, például a stratégiai kérdések megítélésében. Ha csak az egyik legalapvetőbbet, a kormánypártokkal való együttműködés dilemmáját nézzük, Navracsics Tibor frakcióvezető nemrég azt nyilatkozta, szükség van a kooperációra még akkor is, ha Orbán Viktor ennek az ellenkezőjét vallja. Úgy tűnik, a Fideszben kialakult a héják és a galambok kettőssége, amiben természetesen nem a pártelnök „héjasága” az újdonság, hanem az ellenvélemény napvilágra kerülése. Az mindenestre világosan Orbán pozícióját gyengíti, hogy a szeptember-októberi politikai válság idején általa követendőnek gondolt radikális taktika, amelynek különböző elemei a szemünk láttára szenvedtek kudarcot, illetve múltak ki az elmúlt időszakban, immár házon belül is kritika tárgyát képezi.

A Fideszben zajló hatalmi harc legfrissebb jele, hogy immár olyan híreket hallani, amelyek szerint maga Schmidt Mária készül Orbán Viktor megbuktatására. A Magyar Nemzet azt írta: a Terror Házát irányító történész, aki nemrég még a pártelnök legbelsőbb köréhez tartozott, most kormányközeli vállalkozókkal szövetkezik annak érdekében, hogy átvegye a hatalmat a pártban vagy egyenesen egy új jobboldali szervezetet alapítson a Fidesz szavazóinak elhódítására (az ominózus cikk meglehetősen zavaros, amikor arról van szó, hogy mi is az „összeesküvők” valódi célja). A vélhetően fiktív szerző ugyanakkor meglehetősen jól informált abban a kérdésben, ki lehetne az esetleg létrejövő új párt vezetője: Áder Jánost nevezi meg ekként, aki a tavalyi, vesztes választás után gyakorlatilag minden komolyabb funkciójából visszavonult. A Magyar Nemzet írása azonban nem az, aminek elsőre látszik. Ez és a hasonló szövegek ugyanis valójában nem tényeken alapuló, elemzői értékelések, hanem a belső ellenzéknek szánt figyelmeztetések, amelyeket éppen Orbán Viktor köre rendel meg a laptól, hogy jelezze az elégedetlenkedőknek: kíméletlenül leszámol velük, ha változtatni akarnak a Fideszen belüli status quó-n.

A veszélyt egyébként a kiváló taktikai érzékkel megáldott pártelnök már régóta érzi. Nem véletlen, hogy Demszky Gábor ellen a Fidesz soha nem állított reális győzelmi eséllyel bíró jelöltet. Az ugyanis Budapest főpolgármestereként olyan hatalmi bázist építhetett volna ki, amely révén magának Orbán Viktornak is valódi riválisává válhatott volna. Ha például tavaly ősszel nem Tarlós Istvánt indítják, hanem – mondjuk – Pokorni Zoltánt (akit tavaly érdekes módon ugyanúgy támadott a Magyar Nemzet, mint most Schmidtet és Ádert), biztos a győzelem, hiszen a meglehetősen ellentmondásos, magát függetlennek nevező volt kerületi polgármester is mindössze egy százalékkal maradt le Demszky mögött. Ha viszont Pokorni nyer, nem kérdés, hogy 2010-ben ő a Fidesz miniszterelnök-jelöltje. Az is világos, hogy Orbán néhány héttel az elvesztett választás után miért sietett Tarlóst biztosítani arról, hogy négy év múlva szintén benne fogja látni a párt budapesti favoritját. Nem neki, hanem a potenciális trónkövetelőknek szólt a gesztus.

A Fidesz elnöke egymás után két parlamenti választást bukott el, mindkétszer gyakorlatilag nyerő helyzetből. A jobboldalon betöltött vezéri pozícióját ez tulajdonképpen egy pillanatra sem kérdőjelezte meg, arra viszont már tavaly, a második forduló előtt sor került, hogy felajánlja visszalépését a miniszterelnök-jelöltségtől az ellenzéki összefogás kedvéért.

A pártelnökről nehéz elképzelni, hogy önként visszavonul, holott nyilvánvaló, parlamenti választást nyerni nem lehet vele. Túl sokan vannak ugyanis, akik nem tudják elfogadni Orbán Viktor személyét. Erre a dilemmára utal, hogy nem sokkal a tavalyi voksolás után a párt debreceni sikerembere, Kósa Lajos is megkockáztatta egy interjúban: 2010-ben valószínűleg nem Orbán Viktor lesz a Fidesz kormányfő-aspiránsa.

Mi lehet a megoldás? Valószínűleg az, amivel már tavaly próbálkoztak: a pártelnök helyett valaki mást állítanak kormányfő-jelöltnek, és az ő vezetése mellett jó eséllyel meg is nyerik a választást. Az új miniszterelnök persze Orbán embere lesz, és szorosan a Fidesz-vezér irányítása alatt dolgozik majd. A megfelelő vezetési modell már megvan erre a helyzetre, az önkormányzati vezetők felügyeletére találták ki tavaly ősszel. Ha szigorúan vesszük, igazi pártállami struktúráról van szó, amelyben a kormány csupán a pártközpontban született döntések végrehajtója lenne, de ez az időszak úgysem tartana sokáig. Következne ugyanis a nagy trükk, amit persze a másik oldaltól tanultak: a Fidesz – valamilyen átlátszó indokkal – ciklus közben cserélne kormányfőt, és a parlamenti többség birtokában magát Orbán Viktort röpítené a legbársonyosabb székbe. Lehet, hogy merész forgatókönyv, de megvalósítható. Ehhez sem kell több, csak egy épkézláb alternatív jelölt.

Az embert nap mint nap érik meglepetések. Most például kiderült, hogy a villamosenergia-iparban dolgozók mindössze egyharmadát fizetik az áram lakossági árának. Bevallom, nem tudtam. Szerintem mások sem. A kiváltságot védelmező szakszervezetek azt mondják : így van ez már vagy száz éve. Hát, tisztelettel közlöm velük: szerintem rosszul van ez így.

Ami az energiaipart illeti, azzal sem árt tisztában lenni, hogy az ott dolgozók átlagbére 70 százalékkal több, mint a nemzetgazdasági átlagnál, és ezen felül évente kb. fél millió forintnyi extra juttatásban is részesülnek. Most mégis sztrájkkal fenyegetőznek, mert nekik is ugyanannyit kellene fizetniük az áramért, mint az egyszerű embereknek.

A Kádár-rendszer arra szoktatta a népet, hogy a munkáját meg nem fizeti, viszont kap mindenféle természetbeni juttatásokat, és persze lopni is szabad. Ideje lenne leszokni mindkettőről. Ha valaki a gyárból tüntet el ezt-azt, az legyen a munkáltató dolga. Ha viszont az adófizetők pénzéből adnak egyeseknek mindenféle juttatásokat, az több mint pofátlanság. Csak ez az egy kedvezmény 10 milliárd forintba kerül évente.

Kíváncsi vagyok, hány ehhez hasonló titkos kiváltság fog még kiderülni a mostani felfordulásban.

Zajlik a nagy társadalmi egyeztetés. A közlekedési minisztériumban napok óta vendégeskednek a legkülönbözőbb érdekképviseletek. Kár, hogy egy olyat sem tudnék mondani közülük, amelyik valódi felhatalmazással rendelkezik a zászlajára tűzött csoporttól, rétegtől. Mindegy is, többre, mint magánbizniszre, úgysem jók ezek a sóhivatalok. Tegnap pont a nyugdíjasok önjelölt prókátorai tárgyaltak a szaktárcával a közlekedési kedvezményekről. Pontosabban szólva: az ingyenességről, hiszen akkori pártunk és kormányunk dicsőségére Horn Gyula egy gyenge pillanatában még a légi közlekedést is grátisszá tette volna a szocialisták szívének oly kedves és oly fontos(!) szavazóréteg számára. Hát, erre — szerencsére — azóta is várni kell…

Az egykori hősök kései utódai most viszont arra készültek, hogy csúnyán megsarcolják a nyugdíjasokat: minden utazásért kemény 10 forintot fizettettek volna velük, ami arra szolgált volna, hogy legalább regisztrálni lehessen, közülük hány ember és hány alkalommal veszi igénybe a távolsági buszokat és a vonatokat. Lett is erre égszakadás-földindulás! Még talán az is elhangzott, nyomorba dönti ezeket az embereket a súlyos sarc. Jó, persze, hogy az érdekképviseleteknek épp ez a dolguk, a dramatizálás, és milyen jól csinálják ezt. A minisztérium helyében én — mondjuk — szóba sem álltam volna velük, mert egyrészt nevetséges dologról és összegről van szó, másrészt a társadalmi szolidaritásnak szerintem a nyugdíjasokra is ki kell terjednie, és ennek jegyében legalább ezt a jelképes összeget ők is megfizethetnék, ha már a diákok Budapest-környéki HÉV-bérletének ára ezzel párhuzamosan nem kevesebb, mint a négyszeresére nőtt!

De nem, ők tárgyaltak. Órákat. És egyszercsak fölszállt a füst: megszületett a megállapodás. Valamennyi résztvevő nagyobb dicsőségére a nyugdíjasok megmenekültek a 10 forintos, borzasztó sarctól. A kormány tehát meghunyászkodott a számára oly fontos szavazóréteg előtt, azok meg röhögnek a markukba, mert egy kevés gyakorlati haszonnal bíró, de elvi jelentőségű ügyben (vö. a már emlegetett társadalmi szolidaritással) sikerült megfúrniuk a reformot. Attól félek, ez lesz a sorsa a többinek is…

Ja, és a megállapodásnak az is része, hogy az ingyenjegy kiállításának 10 forintos költségét beépítik az egyébként is teljes árat fizető utasok jegyének árába. Gratulálok.

Ezerszer olvastam, hallottam itthon olyan “nyelvészeti” fejtegetéseket, amelyek a határon túl élő magyarokat ostorozták, amiért beszédükben megjelent a többségi nyelv hatása: például buletint mondanak személyi igazolvány, hajtási engedélyt jogosítvány helyett. A mai Szabadságban azonban Murádin László “nyelvész” engem, mint magyarországit baltáz le amiatt, hogy (esetleg) azt mondom, 1 óra magasságában, ahelyettt, hogy 1 óra körül. A cikk címe ráadásul Anyaországi furcsaságok, amivel rögtön csodabogárnak állít be mindannyiunkat, kollektívan.

Örülök annak, hogy az egységes(?) magyar nemzet megbélyegző jellegű, “nyelvészeti” megosztása immár nemcsak a budapesti, hanem az erdélyi “tudományos” körök repertoárján is szerepel. Remélem, ezzel sikerül kompenzálniuk saját frusztrációikat…

Amiatt viszont egyáltalán nem vagyok boldog, hogy ezt a gyerekes adok-kapokot szélesebb körben is terjeszthetik, igaznak beállítva mindazt, amit “nyelvművelés” címszó alatt egyesek (szerencsére egyre kevesebben) nálunk is művelnek.

Ebben az összefüggésben felvethető annak a fórumnak a felelőssége is, amely helyet ad az efféle áltudományos fejtegetéseknek. Azt gondolom, a Szabadság sem szellemiségében, sem profilját tekintve nem rokonítható az ilyen szellemi ámokfutásokkal, ezért aztán egyáltalán nem értem, hogyan kerülhetett a mai számba ez az írás.

Murádinnak és a szerkesztőségnek egyaránt jót tenne egy kis tájékozódás a modern nyelvészeti szakirodalomban…

Baja Ferenc, Burány Sándor, Kolber István, Németh Imre és Magyar Bálint: öt új államtitkárt neveznek ki a Miniszterelnöki Hivatalba. Mindegyikük az előző kormány bukott politikusa, ráadásul az egész ügy egy nappal az eskütételük előtt derült ki.

Nem az a morális válság, ha egy párt hazudik a választási kampányban. Mindegyik megteszi, és ezt az emberek is tudják, legföljebb szeretik álomba ringatni magukat (ez viszont kádári örökség).

A morális válság az, ha már egy hivatalban lévő kormány tér el a saját maga által megfogalmazott program elvi alapjaitól! (Vö.: drasztikusan csökkentjük az állami vezetők számát…)

Érdekes és – talán – tanulságos pengeváltásra került sor még decemberben a Népszava hasábjain. Úgy látszik, a karácsonyi készülődésben nem kapott figyelmet az ügy, most viszont már a Naptévé is ráharapott, ami kies hazánkban a nyilvánosság csúcsa, bármit is jelentsen ez.

A tények: van egy neves jogásznő, aki az utóbbi időben meglepő húzásokra szánja rá magát. A palesztin nőket védelmezi egy nemzetköz emberjogi testület tagjaként, a magyar kormány visszahívja és mást nevez ki a helyére, mire ő nyíltan kijelenti, hogy az illetőt zsidó elkötelezettsége miatt ültették az ő helyére. Aztán bekapcsolódik a szeptember-októberi események alternatív (értsd: Fidesz-közeli) vizsgálóbizottságának munkájába, és ebben a minőségében részt vesz az Európai Néppárt színeiben szervezett brüsszeli meghallgatáson. Mellékszál, de jellemző: a hölgy Baló György felesége, aki az állami televízió emblematikus riportere, és nemrég maga is sajtónyilatkozatban határolódott el élete párjától… (azért ez durva, nem?)

Szóval, a Népszava publicistája éles hangú írásban támadja meg a hölgyet, amire ő nem kevésbé éles hangon válaszol. Íme:

Várkonyi Tibor
Fölsült Júdások
Népszava, 2006. december 11.

Költséget és fáradtságot nem kímélve válogatott társaságot küldött Brüsszelbe a Fidesz és környéke, hogy az Európai Néppárt illetékesei előtt is izzó szavakkal ecsetelje, milyen rendőrállam lett Magyarországból. Mindenki ott volt, aki ebben a kérdésben “szakértőnek” számíthat: az ájtatos szavú lelkész, az egyéni sérelmeit megemészteni nem tudó, pulykamérgű jogásznő, és természetesen a hivatásos strasbourgi stáb: Szájer, az ideológus, az aranyszájú Gál Kinga képviselőnő, mindenki a kintiek közül, aki mozdítható. Nagy szükség volt is rá, hogy a kicsiny terem valamennyire megteljen, zömében magyarokkal. Mert a konzervatív Európai Néppárt jeleseinek, öt-hat éppen programtalan úr kivételével, valahogyan nem volt kedvük elmenni, pedig hétköznap volt. Az eseményre azért volt szükség, mert idestova két hónappal a zajos budapesti napok után, az unió és benne még a néppárt is, Martens úr Astoria-beszéde ellenére, Gyurcsányt és kormányát tekinti partnerének. Nem jelentette még ki, mint nálunk szajkózzák, hogy ez a mai magyar vezetés illegitim. A föltűnő érdektelenségnek az lehetett az oka, hogy az unió hozzászokott ugyan, hogy a demokrácia szellemében oda is kisugároznak a pártharcok, de tagországi ellenzék nem szokta rendszeresen följelenteni honi ellenfelét. Országának igyekszik minél több kedvezményt kiharcolni; ezt az árulkodós divatot csak a Fidesz honosította meg.

Tanúi lehettünk aztán annak is, hogyan kezeli a valóságot az ifjú demokratákat szolgáló, derék napilap. Az a párt, amelynek vezetője a tévéstúdiókban összeráncolt homlokkal, az indulattól torz arccal és mefisztói mosollyal csak szelíden “beteges hazudozónak” mondja a kormányfőt, kedvenc tudósítójával azt íratja le, hogy a brüsszeli mutatványon ott reprezentált Franco Frattini, az unió biztosa is. Holott nem volt ott, csak kabinetjének egyik beosztottját küldte el. Illetve legyünk pontosak; a hírlapi beszámoló vesszőt tett Frattini neve és a kabinettag közé, mintha… Íme, ha nagyobbat akarunk mondani a tényeknél, hogyan lehet manipulálni írásjellel is. A brüsszeli mutatvány csúnya kudarc volt, de sebaj, a szűnni nem akaró harciasság otthon folytatható, valami mindig megragad a vakbuzgó hívőkben. Idehaza megrendezni mindezt persze olcsóbb lett volna. Pártpénz, ne sajnáljuk.

Morvai Krisztina:
Kedves Várkonyi Tibor Szerkesztő Úr!
Népszava, 2006. december 21.

Az október 23-i rendőri brutalitásokat vizsgáló civil jogászbizottság tagjait ön volt szíves tehetségtelen, primitív cikkében gyalázni brüsszeli utunk kapcsán. Nem kímélte Balogh Zoltánt, Gál Kingát és Szájer Józsefet sem. Ebben persze nincs semmi különös, hiszen a MAGUKFAJTÁRA jellemző, hogy a MAGUNKFAJTÁT alacsonyabb rendű lénynek tekintik, s úgy gondolják, hogy amennyiben – arcátlan módon – nem a MAGUKFAJTÁK szolgálatára szánjuk életünket, akkor szabad minket megtaposni, besározni, megtiporni. A MAGUNKFAJTÁK pedig hajlamosak ezt szó nélkül tűrni. De meddig, Kedves Szerkesztő Úr? Gondol néha erre? Ön engem pulykamérgűnek nevezett, aki személyes sérelmeit képtelen elfelejteni. A MAGUKFAJTÁK pulykamérgűek, Kedves Szerkesztő Úr! Sejtem ugyanis, hogy arra az esetre céloz, amikor egy MAGUKFAJTÁT kívántak beültetni a helyemre az ENSZ CEDAW Bizottságába, Izrael állammal karöltve, büntetésként azért, mert én a palesztin nőkért szót mertem emelni, s büntetésként azért, mert hajdúsámsoni görög katolikus pap unokájaként úgy gondoltam, hogy helyem lehet az ENSZ-ben. Tervük nem sikerült. Nem szipogtam szótlanul egy sarokban, rettegve az ÁNTISZEMITIZMUS súlyos vádjától, hanem világgá kürtöltem a MAGUKFAJTÁK újabb égbekiáltó arcátlanságát. Ezért pulykamérgesek most Önök rám, Kedves Szerkesztő Úr. S azért, mert úgy gondolom, nemcsak az a helytelen, ha a MAGUKFAJTÁT ütik-vágják az utcán, hanem az is, ha a MAGUNKFAJTÁT. S ezt az arcátlanságot is világgá kürtölöm. Ezt fogom tenni ezután is, s erre biztatom az összes MAGUNKFAJTÁT. Nem alattvalók vagyunk ugyanis a saját hazánkban, s nem is a MAGUKFAJTÁK szolgái, cselédjei, romlott hús fogyasztói. Fellázadunk, Kedves Szerkesztő Úr. S nem a pulykaméreg, hanem az emberi méltóság okán. S azért, mert a MAGUNKFAJTÁNAK ez az EGY HAZÁJA VAN, tudja, Kedves Szerkesztő Úr?

S ha már Ön volt szíves kihasználni a véleménynyilvánítás szabadsága által adott lehetőséget a MAGUNKFAJTA gyalázására, hadd tegyek én is így Önnel:

Ön a hazugságkormányt kiszolgáló színvonaltalan szennylap tehetségtelen és kártékony tollforgatója!

Szívélyes üdvözlettel

Dr. Morvai Krisztina

A kérdés pedig az: antiszemita-e Morvai Krisztina, illetve az írása?

Van abban valami mélységesen elszomorító – bár közelebb van az igazsághoz, ha azt mondom: idétlen és egyszersmind szánalmas -, ahogyan a magyar politikai elit Gyurcsány Ferenc úttörő tevékenysége nyomán egyre jobban nyomul a bulvármédiában. Úgy tobzódnak, mint a játékboltban szabadjára engedett gyerekek.

Ma már szinte mindennapos, ha kinyitva az újságot, azzal kell szembesülnünk, hogy szerelembe esett Rogán Antal vagy éppen Kóka János. Előbbit fél térdre ereszkedve láthattuk viszont az egyik magazinban, amint épp megkéri legújabb választottja kezét, utóbbi viszont azzal próbálja az olvasók (értsd: egy jól behatárolható szavazóréteg) szívébe belopni magát, hogy egyébként is meglévő kisfiús imázsát félénkségének megkapó részleteivel gazdagítja. Kóka egyébként még egy beszélgetős tévéműsorba is elment, hogy érzelmeiről tájékoztassa a szélesebb közvéleményt.

Az imázsépítés másik útját választotta a honvédelmi miniszter. Szekeres Imre úgy döntött, ha már egyszer Irakba látogat, menjenek vele úgynevezett televíziós újságírók is. Úgynevezett, mert – többek között – Fábry Sándorról és Friderikusz Sándorról van szó, legalábbis a hírek szerint. A hivatalos indoklás persze így szól: “a honvédelmi tárca azt várja a közkedvelt tévések részvételétől, hogy ezáltal új oldalról is be tudják mutatni a hazai nézőknek a misszióban szolgáló katonák mindennapjait”. Azt elképzelni sem tudom, milyen eddig homályban maradt momentumokra tudja majd fölhívni a figyelmet egy protokollutazás keretei között bárki is, nemhogy a fent nevezettek. Az efféle “imázsépítés” egyébként régóta szerepel a HM repertoárján: egyszer a Sláger rádiós Bochkor Gábort kellett megröptetni vadászgépen, másszor a szintén televíziós személyiségnek nevezett Palik László versenyzett autójával(!) egy Gripen vadászgép ellenében.

Ezekből a példákból is látszik: a magyar politikusoknak és tanácsadóiknak fogalmuk sincs a bulvármédia működéséről, hatásairól. Ha egy ilyen PR-akció amatőr módon van kitalálva, csak visszafelé sülhet el. Kóka például a hitelességnek a legapróbb jelét sem tudta magára erőltetni televíziós szerelmi vallomásában, nézőként így aztán én feszengtem a képernyő előtt a verejtékes kínlódás láttán. Szekeres sem járhat jobban, mert az egésznek túlságosan is erős buli szaga van: kiröptetem Irakba borzongani a médiás haverokat (legyen mire felvágniuk itthon), hogy aztán majd kellő időben viszonozzák a gesztust egy-két benyalós riporttal – csakhogy ez végső soron nekünk kerül pénzünkbe, nem is kevésbe!

Szóval, hogy megint egy névtelen klasszikust idézzek: ez is egy szakma, uraim…